Az én történetem

Pál Szilvia vagyok. Húszéves voltam, amikor elveszítettem a látásom nagy részét, ami azóta is meghatározza az életem. A barátaimat elveszítettem és a nulláról kellett teljesen újjáépítenem az életem, és önmagam. Új célok és új álmok kellettek ahhoz, hogy túl tudjam mindezt élni.

Az azóta eltelt idő alatt nagyon sokat tanultam. Saját magamról, a körülöttem lévő emberekről, a társadalomról, az elfogadásról és a befogadásról. Rájöttem, hogy először nekem kell elfogadnom saját magamat és nem szabad bujkálnom. Fel kell vállalnom önmagamat, hogy alig látok –   és tennem kell mindezt azzal, hogy például használom a fehér botomat az utcán!

Eleinte ugyanis nem használtam a fehér botot. Szégyelltem az állapotomat, ám emiatt gyakran kerültem kellemetlen helyzetekbe, hiszen az emberek nem tudták mire vélni a bizonytalanságomat, vagy az olyan furcsa kérdéseket, hogy hányas busz állt be épp a megállóba? Ám amint erőt vettem magamon és nálam volt a fehér bot, minden megváltozott. Észrevettem, hogy az emberek többsége segíteni próbál. Az már az én felelősségem, hogy amikor megkérdezi valaki, hogy segíthet-e, akkor elmondom neki,hogyan tegye – hiszen honnan is tudná? Ilyenkor van alkalmam pár szót váltani az alkalmi segítőimmel és általában azt is megkérdezem tőlük, hogy miért segítenek. Ilyenkor mindig nagyon érdekes válaszokat kapok: van aki azért, mert otthon így nevelték. Volt aki azt mondta: túlélt egy autóbalesetet, és „újjászületése” óta lehetőségeihez képest segít másokon.

Engem is a segítés hajt, ez visz előre. Erre tettem fel az életemet, minden tevékenységem mögött a segítés  és az információnyújtás szándéka lapul meg. Ezért dolgozom az Iskolai élő könyvtárban és ezért vezetem a Tilos Rádióban a Rehab a tortán című műsort. Ezért tartok előadásokat a nyílt munkaerőpiacon eltöltött éveimről és ezért tartok tréningeket is. Ez mind így alkot egy egészet.

Abban segítek az embereknek, hogy megtanulják, hogyan viszonyuljanak hozzánk. Abban, hogyan tudnak a leghatékonyabban segíteni, elmondom nekik, milyen munkát tudunk végezni és hogyan éljük a mindennapjainkat. Én is pontosan tudom, mennyi bátorság kell ahhoz, hogy az utcán ismeretlenül meg tudjunk szólítani egy embert és hatékonyan tudjunk segíteni neki, főleg akkor, ha még nem is találkoztunk látássérült emberrel. Természetes, hogy mindenkiben sok a gátlás és félelem Én ebben tudok segíteni, bárki is forduljon hozzám – gyerekeknek, fiataloknak, időseknek, kormányhivatalnokoknak, kézbesítőknek, banki alkalmazottaknak, bolti eladóknak.

Hiszen a látássérülteknek segíteni nem nehéz, és én képes vagyok arra, hogy segítsek abban, hogy ezt félelmek nélkül, magabiztosan tegyék!